Évtizedeken át vezetett a rendőrség nyilvántartást a homoszexuálisnak tartott férfiakról: a Horthy-korszakban, a háború alatt, a Kádár-rendszerben, és egy belügyi jelentés szerint még 1988-ban is. Egy kartotéklap, amelyen a név mellett a bajusz formája is helyet kapott. És egy kérdés, amelyre máig nincs válasz: mi lett azokkal, akiknek a neve rajta volt?
Van egy nyomtatvány, amelyen sokat gondolkodtam, miközben ezt a cikket írtam. Egyetlen példánya sem maradt fenn, legalábbis eddig senki sem talált rá, mégis pontosan tudjuk, milyen rovatai voltak, mert egy ideggyógyász 1934-ben megjelent könyvében gondosan felsorolta őket. Név, születési hely és év, vallás, családi állapot, foglalkozás, lakás – eddig semmi különös, bármelyik hivatal kérhetné. Aztán jön egy rovat, amelynél az ember megakad: hol találtatott? Mintha egy elhagyott esernyőről volna szó. Utána még néhány: női neve, hajlama, társasága. Majd egy egész arc, darabokra szedve, ahogyan a rendőrségi személyleírásokon szokás: beszéde, szeme, szája, orra, füle, arca, termete, keze, haja, bajusza, szakálla. A végén különösebb ismertetőjele és büntetései, mellette pedig fényképek, nem is egy.
Ez volt a budapesti rendőrség homoszexuális-nyilvántartásának adatlapja. A korabeli szóhasználat „albumnak” és „kartotéknak” hívta, a hivatalos iratok ennél is szárazabban fogalmaztak. A „rózsaszín lista” nevet mi adjuk neki utólag, mert valahogy nevet kell adni annak, amiről ilyen sokáig hallgattunk.
Talán most arra gondolsz, hogy ez egy régi, sötét történet egy régi, sötét korból, amelyet elég egyszer elolvasni, megcsóválni fölötte a fejünket, aztán továbblapozni. Nos, várjunk még egy kicsit. Mert ennek a listának éppen az a legnyugtalanítóbb tulajdonsága, hogy túlélt mindent: a kormányzós királyságot, a háborút és a népköztársaságot is. A rendszerek váltották egymást, a kartoték maradt.
Egy papírvilág születése
Hogy megértsük, honnan jön, vissza kell mennünk egészen 1878-ig, amikor elfogadták az első magyar büntető törvénykönyvet, amelyet megalkotójáról Csemegi-kódexnek szokás nevezni. Ennek 241. paragrafusa a férfiak közötti szexuális kapcsolatot „természet elleni fajtalanság” néven vétségnek minősítette, és egy évig terjedő fogházzal büntette. A nőkről a törvény nem szólt. A leszbikus szerelem egyszerűen kimaradt belőle, nem valamiféle nagyvonalúságból, hanem mert a jogalkotók képzelete ott véget ért; a női vágy a korszak hivatalos gondolkodásában jóformán nem is létezett, ami a maga módján szintén egyfajta kitörlés.
A törvény azonban önmagában még nem lista. A listához kell valaki, aki gyűjti az adatokat, rendszerezi őket, és kell egy fiók, ahová a lapokat teszi. Ez a fiók Budapesten a 19. század végén kezdett kialakulni: 1885-ben megszervezték a fővárosi rendőrség detektívosztályát, 1909 első napján pedig megkezdte működését az Országos Bűnügyi Nyilvántartó Hivatal, amelynek jegyzékeiben ekkor már csaknem százötvenezer ember adatai szerepeltek, ujjlenyomatokkal együtt. Budapest modern világvárossá vált, és a modern világváros egyik ismertetőjele, hogy mindenről van kartotékja.
Azt, hogy a homoszexualitás pontosan mikor kapott saját fiókot, nem tudjuk biztosan. Az 1934-es könyv szerzője, Nemes Nagy Zoltán ideggyógyász úgy tudta, hogy a nyilvántartást nagyjából tizenöt évvel korábban vezették be, vagyis valamikor az első világháborút követő években, és körülbelül ötezer férfi szerepelt benne. Hozzátett egy megjegyzést is, amelyet ma nehéz vegyes érzések nélkül olvasni: szerinte Budapest volt az első világváros a földön, ahol ilyen félhivatalos nyilvántartás készült. Elsőség, amelyre senki sem pályázott.
A statisztika mint irodalmi műfaj
A húszas és harmincas években a lista adatai többször is felbukkantak nyomtatásban, és ezek a szövegek, bevallom, legalább annyit elárulnak az írójukról, mint azokról, akikről szólnak.
1929-ben megjelent egy kétkötetes munka A modern bűnözés címmel, amelyet újságírók és rendőrtisztek közösen készítettek. Egyik fejezete, amelyet a kutatók szerint valószínűleg Vogl József rendőrkapitány írt, kétezer budapesti férfi adatait dolgozta fel az 1926 és 1929 közötti évekből. Megtudjuk belőle, hogy háromnegyedük nőtlen volt, és hogy feltűnően sokan dolgoztak szakácsként, cukrászként, szabóként, borbélyként, pincérként vagy masszőrként. Eddig akár szociológia is lehetne. A szerzők azonban nem álltak meg itt, hanem arra a következtetésre jutottak, hogy külön veszélyforrás az ülőmunka, mert az ülve dolgozók nemi vágya erősebb, és köztük sok a homoszexuális hajlamú. Cipészek és hivatalnokok, vigyázzatok! A szék, úgy látszik, a bűn előszobája.
Nevethetünk ezen, és nyugodtan nevessünk is, mert a nevetés néha az egyetlen méltó válasz a hivatalos ostobaságra. Csak közben ne felejtsük el, hogy ezek a mondatok nem egy kocsmaasztalnál hangzottak el, hanem egy rendőrtiszt tollából származnak, aki kétezer ember adatait tartotta a kezében.
Pedig voltak más hangok is. 1933-ban Szántó Jenő főorvos, aki 3425 budapesti férfi adatait elemezte, több cikkben is kifejtette, hogy a törvény hibás. Azt írta, hogy a homoszexualitást lehet szokatlannak vagy különlegesnek nevezni, de természetellenesnek aligha, hiszen az állatvilágban és számos népnél is előfordul. Azt is megkérdezte, miért kell büntetni egy veleszületett hajlamot, amely senkinek sem árt, és ha már büntetik, miért éppen csak a férfiakat. Ugyanez az orvos egyébként helyesnek tartotta a férfi prostituáltak kényszerű rendőrségi beírását. A múlt ritkán kínál tiszta hősöket; sokkal inkább embereket, akik az egyik mondatukkal előre, a másikkal hátrafelé lépnek.
A város, amely tudott titkot tartani
És itt álljunk meg egy pillanatra, mert eddig csak a papírról beszéltünk, pedig a papír mögött élet volt, méghozzá meglepően eleven élet.
A két háború közötti Budapest nemcsak a kartotékok, hanem a titkos találkozások városa is volt. A korabeli szerzők szinte térképet rajzolnak: a Kálvin tér, az Erzsébet tér, az EMKE-sarok, a Margit híd budai hídfője, a gőzfürdők, nyaranta pedig a Duna-uszoda és a strandok. Kialakult egy saját szókincs is, amelyben már szerepelt a „melegbácsi” és a „melegfiú” – igen, ilyen régi a szó, amelyet ma is használunk. Egy 1926-os könyv szerzője pedig azt is megjegyezte, hogy egy milliós városban könnyű eltűnni, és hogy az újságok tele vannak szép, kiadó szobákat kínáló hirdetésekkel „két úr részére”, ahol két férfi gyanútlanul élhet családias életet.
Két úr részére. Van ebben a három szóban valami megható. Egy egész rejtett világ fér el benne: a lakótárs, aki több volt lakótársnál, a közös vasárnapi ebéd, a szomszédok, akik talán tudták, talán nem, és a házmester, akinek jobb volt, ha nem tudja.
Kurimay Anita történész, aki elsőként írta meg ennek a korszaknak a meleg Budapestjét, egy paradoxonra is felhívta a figyelmet. A konzervatív, keresztény-nemzeti Horthy-rendszer a gyakorlatban meglepő elnézéssel kezelte a fővárosi meleg életet, amíg az diszkrét maradt. A nyilvántartás egyik fő indoka pedig nem is önmagában a homoszexualitás volt, hanem a zsarolás. A meleg férfiak a zsarolók ideális áldozatai voltak, hiszen aki fizetett, legalább nem került újságba és bíróság elé. A rendőrség számon tartotta ezt a kiszolgáltatott kört, és a források szerint a nyilvántartás olykor, egészen paradox módon, védelmet is jelentett nekik a zsarolókkal szemben.
Védelmet, amelyért a nevükkel fizettek. Mert az a lap, amely ma megvéd, holnap valaki más kezébe kerülhet, aki egészen másra használja. És nem kellett sokáig várni, hogy kiderüljön, mire.
1942. november 7.
Ez az a pont, ahol a történet hangja elkomorul.
1942 őszén Magyarország már javában háborúban állt. November 7‑én az Államvédelmi Központ, amelyet néhány héttel korábban hoztak létre a rendőrség, a csendőrség és a katonai hírszerzés munkájának összehangolására, rövid levelet küldött a honvédelmi miniszternek. Azt kérte, hívják be honvédelmi munkaszolgálatra a mellékelt névjegyzékben szereplő, Budapesten tartózkodó homoszexuális férfiakat, akiket a levél közerkölcsi szempontból megbízhatatlannak nevezett. A mellékletben 810 név szerepelt. Négy nappal később újabb levél érkezett, további 185 névvel.
Tudnunk kell, mit jelentett akkoriban a munkaszolgálat. Fegyvertelen szolgálatot, amelyre elsősorban zsidó férfiakat, valamint politikailag megbízhatatlannak tartott embereket hívtak be, és amely – megfelelő felszerelés és ellátás nélkül, a keleti fronton – sok ezer ember halálához vezetett.
A levelezés ma a Hadtörténelmi Levéltárban található, és Takács Judit szociológus, aki a magyar homoszexuális-listák történetét a legalaposabban kutatta, részletesen feldolgozta. A két jegyzéken összesen 993 férfi adatai maradtak meg: név, születési hely és idő, vallás, családi állapot, foglalkozás, a szülők neve és a lakcím. Néhány lakcím helyén fogház vagy toloncház áll. Az átlagéletkor 29 év volt, a legfiatalabb férfi 16, a legidősebb 48 éves, és közülük mindössze huszonkilencen voltak házasok. A legtöbben napszámosként dolgoztak, utánuk következtek a kereskedők és kereskedősegédek; színészből összesen három akadt köztük, újságíróból egyetlenegy.
És van egy részlet, amelytől nehéz szabadulni. Két ember adatait valaki kivágta a listából, a lap szélén pedig csak annyi áll, hogy a főkapitány úrral folytatott megbeszélés alapján kimaradnak. Hogy kik voltak, és miről szólt az a megbeszélés, nem tudjuk. Azt azonban sejthetjük, hogy a listára kerülés és a listáról való lekerülés nemcsak a hajlamon múlt, hanem azon is, ki kit ismert, és mennyit ért a neve. Ha végignézzük a foglalkozásokat, feltűnik, hogy az előkelőbb körök szinte teljesen hiányoznak belőle. A kartoték, úgy látszik, a szegényekre volt a legérzékenyebb.
A honvédelmi minisztérium végül elutasította a kérést. Ez elsőre megnyugtatóan hangzik, egészen addig, amíg el nem olvassuk, miért. A belső előterjesztés szerint a kérdés rendészeti ügy, a honvédség pedig nem kíván lerakóhelye lenni a társadalom „salakjának”, mert az sértené a tisztességes katonák érzéseit. A papír szélére valaki kézzel még odaírta, hogy kétségtelenül hasznos volna, ha elsősorban a nemzet szempontjából haszontalan elemek pusztulnának el. Ezt a 993 férfit tehát nem az emberség mentette meg a munkaszolgálattól, hanem egy hivatali illetékességi vita.
Hogy mi lett velük ezután, nem tudjuk. Takács Judit szerint ez az egyetlen ismert dokumentum, amely a magyar homoszexuálisok történetét közvetlenül a holokauszt korszakához kapcsolja, a listán szereplők további sorsáról pedig szinte semmi biztosat nem lehet tudni.
Egyetlen kivétellel. A listán szereplő egyetlen újságíró zsidó származása miatt 1940-ben elvesztette az állását, taxisofőr lett, majd 1942-ben mégis munkaszolgálatra vitték, a keleti frontra. 1943 februárjában Kurszk közelében átszökött a szovjet partizánokhoz, hadifogolytáborba került, és ott az antifasiszta mozgalomban dolgozott. 1959-ben, már egy másik Magyarországon, „Urbán” fedőnéven a rendőrség titkos munkatársa lett, később Bécsből jelentett újságíró kollégáiról, 1973-ban pedig Ausztráliába disszidált. A beszervezési aktájában egyetlen szó sem esik az 1942-es listáról. Egyetlen életben egy egész évszázad: üldözött és besúgó, áldozat és eszköz, a végén pedig valaki, aki a világ túlsó végére menekült. Nem tudjuk, mit gondolt magáról. Talán ő maga sem tudta.
Új rendszer, régi fiók
1945 után sok minden megváltozott, a rendőrségi gondolkodás egy része azonban nem. A régi lista sorsa bizonytalan – lehet, hogy elveszett, lehet, hogy egyszerűen még nem került elő –, az új hatalom mindenesetre újrakezdte a munkát.
Az Országos Rendőr-főkapitányság 1958-as bűnügyi nyilvántartási utasítása a homoszexuálisokat a zsebtolvajok, a közveszélyes munkakerülők és a csavargók társaságában sorolta fel a bűnözéssel gyanúsított személyek között. Bekerülhettek a „szokásos bűnözők” nyilvántartásába is, akár egyetlen elkövetés után is, azzal az indoklással, hogy a körülmények alapján a jövőben is el fognak követni valamit. A budapesti főkapitányságnak ráadásul külön homoszexuális-nyilvántartást kellett vezetnie, amelybe mindenkit fel kellett venni, akinek hajlamairól a rendőrség hitelt érdemlő módon tudomást szerzett. Fel kellett tüntetni a baráti körét, a fényképe számát, a gúnynevét, és ha volt, a női becenevét is.
A női becenév. Figyeld meg, hogy ez a rovat harminc év és egy teljes rendszerváltás után is ott van. Eltűnt a kormányzó, eltűnt a korona, jött a vörös csillag, a rendőrségi nyomtatvány pedig továbbra is kíváncsi volt arra, hogyan szólítják egymást a barátok, amikor senki más nem hallja őket.
Egy 1958-as szakmai bizottsági ülésen, ahol orvosok és jogászok a dekriminalizáció lehetőségéről vitatkoztak, az egyik résztvevő úgy tudta, hogy csak a budapesti rendőrség nyolcvanezer homoszexuálist tart nyilván. Hogy ez pontos szám volt‑e, vagy egy aggódó szakember túlzása, nem tudjuk. De már az is sokat elárul, hogy elhangzott, és senki sem nevette ki.
A papír, amely dolgozni kezd
A nyilvántartásnak volt egy nagyon is gyakorlati haszna az állam számára: a benne szereplők zsarolhatók voltak. Az állambiztonsági levéltár iratai szerint a Kádár-korszakban nem egy homoszexuális férfit ezekkel az adatokkal szerveztek be besúgónak, egészen a rendszer végéig. A módszer egyszerű volt, és kegyetlenül hatékony: vagy jelentesz a barátaidról és a kollégáidról, vagy megtudja a munkahelyed, a családod, esetleg a feleséged.
Gondolj bele egy pillanatra, milyen lehetett ez belülről. Nemcsak az, hogy a rendőrség tudott rólad olyasmit, amit a saját anyád sem, hanem az is, hogy ettől kezdve bármelyik barátodról feltételezhetted, hogy ő is aláírt valamit. A titok, amely addig összekötötte azokat, akik osztoztak benne, egyszerre elválasztani kezdte őket.
A lista pedig nemcsak zsarolásra volt jó. 1961. október 10-én Budapesten, a Németvölgyi úton rablógyilkosság áldozata lett egy hetvenéves nyugalmazott tanár. A nyomozók abból indultak ki, hogy ha az áldozat homoszexuális volt, akkor valószínűleg a tettes is az, és ettől a pillanattól a nyilvántartás munkába állt. A nyomozás iratai több mint ötszáz oldalt tesznek ki, bennük listák listái: a pályaudvar környékén igazoltatottak, a nyilvános illemhelyeken kikérdezettek, azok, akik már nem laktak a nyilvántartott címükön, végül pedig egy összesítés, amelyen 187 név szerepel. Száznyolcvanhét ember, akinek egy idegen halála miatt most egy újabb papíron állt a neve, és akik közül a legtöbben valószínűleg soha nem is ismerték az áldozatot.
A paradoxon éve
És most jön a történet talán legfurcsább fordulata. Ugyanebben az évben fogadták el az új büntető törvénykönyvet, amely 1962. július 1‑jén lépett hatályba, és amely a felnőttek közötti, kölcsönös beleegyezésen alapuló homoszexuális kapcsolatot már nem büntette. Magyarország ezzel Csehszlovákiával nagyjából egy időben, és jóval korábban, mint például Anglia vagy Nyugat-Németország, lépett erre az útra.
A korhatár persze eltérő maradt: az azonos neműek között húsz év, a különböző neműek között tizennégy. A törvény ráadásul, éppen a nemek egyenjogúságára hivatkozva, a nők közötti kapcsolatokra is kiterjesztette ezeket a korlátozásokat, így a leszbikus nők épp a liberalizáció pillanatában kerültek be először a büntetőjogba. Van ebben valami abszurd, amit egy szatíraíró sem találhatott volna ki jobban. A korhatárt 1978-ban tizennyolc évre szállították le, a teljes egyenlőség pedig csak 2002-ben jött el, az Alkotmánybíróság döntése nyomán.
Takács Judit ezt a korszakot „toleráns elnyomásnak” nevezi, és nehéz ennél pontosabb kifejezést találni. A törvény már nem tiltott, a rendőrség már nem büntetett, de továbbra is figyelt, jegyzetelt, és gondosan megjegyezte a beceneveket.
1988
A történet vége felé van még egy dokumentum, amelyről beszélnünk kell. 1988-ban a Belügyminisztérium Országos Rendőr-főkapitányságának bűnüldözési osztálya jelentést készített a nemi erkölcs elleni bűncselekményekről. Ebben az áll, hogy a nyilvántartások és operatív adatok alapján az ismert homoszexuálisok száma Magyarországon mintegy ötvenezerre becsülhető, és közülük negyven-negyvenötezren Budapesten élnek.
Ötvenezer ember, 1988-ban, egy évvel a rendszerváltás előtt. Abban az évben, amikor megalakult a Homeros Lambda, az első magyar meleg érdekvédelmi egyesület.
Ugyanez a jelentés a rendőrség sajátos nyelvén azt is rögzítette, hogy egy új, fiatalabb nemzedék már nyíltan vállalja magát, és ugyanazt az elismerést és elfogadást szeretné, amely a heteroszexuális kapcsolatoknak jár. A rendőrség ezt aggasztó fejleményként írta le. Mi ma inkább úgy olvassuk, mint egy korszak végének egyik első hivatalos feljegyzését: a kartoték, amely évtizedeken át azt figyelte, hol rejtőznek az emberek, most azt jegyezte fel, hogy abbahagyták a rejtőzködést.
Aztán jöttek a kilencvenes évek, az egyesületek, a Háttér, a Labrisz, az első Pride. 1991-től pedig rendszeresen megjelent egy meleg kulturális és politikai folyóirat. A címe az volt: Mások.
Ami megmaradt
Mit kezdjünk ma ezzel a történettel?
Az első, ami eszembe jut, hogy a lista nem egyetlen gonosz rendszer terméke volt. Nyomai a Monarchia idejéig nyúlnak vissza, a Horthy-korszakban kapott saját fiókot, a háborúban majdnem halálos fegyverré vált, a Kádár-korszakban zsarolási eszköz lett, és a rendszerváltás küszöbén is ott volt még. Takács Judit egyik tanulmányának végén arra figyelmeztet, hogy a magánélet állami megfigyelése sokféle, egymástól nagyon különböző politikai rendszer sajátja lehet, és hogy a rend őrei nehezen szoknak le róla. Ez nem jóslat, csak tapasztalat. De érdemes emlékezni rá.
A második gondolat személyesebb. Aki valaha is titkolta, kit szeret, tudja, milyen fárasztó a rejtőzködés: figyelni, ki néz oda, ki hallja, melyik mondat árulkodó, melyik mozdulat túl sok. A lista azonban még ennél is többet jelentett. Azt, hogy a titkod már nem a tiéd. Hogy valahol egy fiókban ott van a neved, a fényképed, a barátaid neve és az a becenév, amelyen csak azok szólítottak, akik szerettek, és hogy nem tudhatod, ki olvassa, mikor és mire használja.
Ma, amikor a telefonunk alaposabban ismer minket, mint bármelyik korabeli detektív, és egyetlen kattintással többet adunk ki magunkról, mint amennyit az a régi kartotéklap valaha is kérdezett, talán érdemes egy percre elgondolkodni azon, milyen értékes dolog, hogy a magánéletünk a miénk. Nem magától értetődő. Emberek nemzedékei fizettek érte.
A 993 férfi nevét nem soroljuk fel. Nem azért, mert nem érdemelnék meg, hogy emlékezzünk rájuk, hanem mert nem tudjuk, ők mit szerettek volna. Egyszer már felírták őket egy listára anélkül, hogy bárki megkérdezte volna őket. A legkevesebb, amit tehetünk, hogy mi nem tesszük meg velük ugyanezt.
De néha, amikor egy régi budapesti téren sétálva eszembe jut, hogy itt valaha egyetlen pillantás szerelmet és börtönt is jelenthetett, szeretnék rájuk gondolni. A napszámosra, a pincérre, a tizenhat éves fiúra, a két úrra, akik egy szép, kiadó szobában próbáltak élni, és arra a kettőre is, akiknek a nevét egy megbeszélés után valaki egyszerűen kivágta ollóval.
Leave a Reply